A bandát három kaliforniai kamasz alapította Ukiah-ban, 1991-ben: Davey Havok (ének), Mark Stopholese (gitár), Vic Chalker (basszusgitár), (majd a következő évben kiadtak egy magosztott EP-t a középiskolai társaikból álló Loose Change-vel, amelyben akkoriban Jade is játszott, Dork címmel). Az együttes hardcore punk stílusban játszik. Viszont még hiányzott a dobos, de Mark már kiszemelte a pozícióra megfelelő személyt: Adam Carson-t, aki így a dobok mögött játszik azóta is. A kezdetekben még nem tudtak semmin sem játszani, viszont Adam-nak volt egy dobfelszerelés, és Davey tudott énekelni. Tehát Mark gitározni, Vic pedig basszusgitározni kezdett el tanulni.
Stílusukat fiatalos, túláradó energia jellemezte, s néha az az éretlenség, amely tipikusan a keleti parton játszott hardcore/punk eleme. Így indult az AFI, s szerzett követőket világszerte.
AFI. Úgy hangzik, mintha az új elektromos plüssjáték, a kunkori orrú, szürke-rózsaszín elefánt kocogtatná meg belülről a képernyőt, hogy odacsábítsa a tévénéző fotelbe a három és hat év közötti generációt, adjunk egy kicsit az agyelszívásnak. Szó sincs azonban erről. A kaliforniai, 1991-es születésű, vagyis alapítású AFI punk rock zenekar, nem kevés gothic és emocore sattírral. Nevük, az AFI - még inkább: A. F. I. - mint rövidítés azt jelenti: A Fire Inside.
Egészen jó kis zenekarról van szó. Ha az ember el tudja fogadni, hogy a lázadás, a forradalom, a no future-generáció, a punk-éra gyerekei – Blink 182, Green Days, Good Charlotte és társaik - trendi cuccokban intenek be a fogyasztói társadalomnak és mindenre képesek, hogy minél több lemezt adjanak el. Arra is, hogy kompromisszumokat kössenek. Hogy figyelembe vegyék, patikamérlegre dobják a nagyérdemű ízlését és próbálják minél inkább közelíteni az ingerküszöbét. Az AFI sokáig egy volt a névtelen, a füstös klubokban kisebb-nagyobb sikerekkel nyomuló bandákból. Aztán a fiúk megértették, hogyha próféták szeretnének lenni, nem árt egy kis PR, egy kis reklám, némi üzleti stratégia.
Az AFI a maga módján nem vállalta fel az ízléstelen, gyomorforgató és teljességgel szalonképtelen alkuk sorát. A fiúk nyugodtan tükörbe nézhetnek. (A zenekar mintha a Marilyn Manson divatstúdióban építgette volna ízlését… Ugyan van ebben a harcos, luxusalternatív megjelenésben valami vicces, de azért az AFI összességében mégis az emlékezetes és figyelemfelkeltő jelenségek polcára és nem az „ezt-már-láttam-valahol-és-halálosan-unom” dobozba illik.) Zenéjük lendületes, harsány. Olykor borongós szintifutamok dúsítják és olyan egyszerű, mégis ügyes dallamok tűnnek elő a háttérből, olyan kórusok, melyek stabilan kínálják számukra a lehetőséget, hogy ott legyenek a slágerlistákon. Ugyanakkor énekesük, Davey Havok hörgései nem hagynak kétséget affelől: nem ez lesz az az zene, melynek szolid műélvezete közben egymásra találhatnak a Kádár-korban felnőtté vált generációk a kapuzárási pánikot megelőző romantikus ölelkezések során.
A Decemberunderground a hetedik album a sorban. A rajongóknak sokáig kellett várni rá, és sokan talán csalódtak is, mert messze nem olyan kemény korong ez, mint a 2003-as Sing The Sorrow volt. Nem annyira hardcore és csak diszkréten punk. Mert a jelen nem feltétlenül az agresszív és kompromisszumra – olykor zenélésre is?… - képtelen metálbandákról szól. Nem rájuk tódul a nép a stadionokba. Az AFI ügyes mix. Cure, Killers, Good Charlotte, Depeche Mode, Apoptygma Berzerk – valahol errefelé érdemes a rokonokat és példaképeket keresgélni. Ez egy ilyen időszak. És a lemez? A Kill Caustic kötelező keménysége után jönnek a tuti slágerek: a videóköltemény Miss Murder, a Summer Shudder, az elektronikus bárányok álmát is dinamikussá varázsoló Love Like Winter, a biztos befutónak tippelhető trió, vagyis a Kiss and Control, a The Killing Lights és a 37mm. Olvastam róluk olyan kritikát, mely az utolsó két dalt feleslegesnek ítélte. Nehéz ezt eldönteni. Tulajdonképpen van egy erős esetlegesség az egész lemezt illetően. Lehetne 10, de akár 18 dalos is. Nem rosszabb és nem jobb a zárása, sem, mint az indítása. Ha viszont onnan közelítjük, érdemes-e elhelyezni a Decemberundergroundot a zenei archívumban, a válasz: igen.
„Néhány előadó/művész fél a változástól és a rajongók reakciójától – mondja Jade –; a mi viszonyunk a rajongóinkkal nagy mértékben épül azon, hogy minden lemezzel változunk. Ez valami olyan, ami elvárt és üdvözlendő.”
„Ez így van – helyesel Davey –, a mi rajongóink valószínűleg le lennének sújtva, ha olyan lemezt adnánk ki, amelyik túl hasonló az előzőhöz.”
„Akárhányszor olyan területet kezdünk lefedni, amelyet korábban már lefedtünk – teszi hozzá Adam –, egyszerűen megunjuk.”
Jade következtetése: „Ha olyan lemezt készítesz, amilyet akarsz, az eladás nem számít. Megvan a zenénk, megvannak a rajongóink. Minden más a piac szeszélyeinek van alávetve.”
„A Decemberunderground egy idő és egy hely. Az, ahol a tartózkodó/hűvös emberek összegyűlhetnek, együtt, sötétségben és elkülönültségben. Ez azoknak az elszigetelt, kiábrándult egyéneknek a közössége, akik a szeretethez menekülnek; mint télen, a világ többi része alatti, rejtett zugokba.” – Davey Havok. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
